Még a hatvanas, hetvenes években is nagyon odafigyeltek az élelmiszerre. Nem dobtak ki semmit. Annak idején falun-városon egy családnak egy héten jó, ha vödörnyi szemete volt. Sokszor annyi sem.
A kenyér szent volt, faluhelyen az idősebb korosztály körében mai napig az. Olyan, hogy kidobni belőle egy falatot - nem fordulhat elő.
Nem vágták le a héját, együtt megették. Nem maradhatott az asztalon kenyér, ami le volt vágva meg kellett enni. A kenyérmorzsát kiadták a tyúkoknak, vagy csak egyszerűen kiszórták a madaraknak, az sem ment pocsékba.
Ha egy darab kenyér leesett, akkor azt lefújták, és el is fogyasztották. Ha netán megmarad egy kis szikkadt kenyér, akkor egy részég pirítósnak, vagy bundás kenyérnek készítették - jó puha lesz tőle ismét, más részét meg egy tepsiben a spór sütőjében megszárították, morzsa lett belőle.
Ételmaradék ritkán volt, faluhelyen mindig is szokás volt, hogy amit kiszed valaki azt meg kellett enni. Ha mégis maradt a tányéron - gyerek, vagy beteg otthagyta - gyerek után legtöbbször az anya bekapta, beteg ételét pedig vagy a kutyák-macskák, vagy a disznó kapta.
Sok idős ember még a zöldülő parizert, vagy az avas vajat is elfogyasztotta. (Ez persze nem követendő példa, egyszerűen a régi nélkülözésekből fakad) A nélkülözések, és a háborús idők megtanították őket, hogy az ennivalót becsülni kell.
A tányérokat még a rendes mosogatás előtt forró vízzel leöblítették, ez is ment a moslékba, és a kutya eleségébe, ha volt, a disznóéba - hol voltak akkoriban még tápok...
A zöldségféle tisztításkor a leeső részek vagy mentek a moslékba, vagy kiszórták a kert földjére, aztán tavasszal beleásták, esetleg ment a trágyára, ott is hasznosult.
Húsból nem volt maradék. Olyan kevésszer ettek, hogy az biztos, hogy az utolsó falatig elment. A húst zsírban sütötték, így volt pecsenyezsír is, ami esténként egy kis teával mennyei. Ha rántottak húst, annak a zsírját is pecsenyezsírként fogyasztották.
A sütés utáni zsiradékot pedig használták ételkészítéshez is.
Tejet is az utolsó cseppig hasznosították. Még ha össze is ütötte a bokáját - megsavanyodott - akkor is. Túrót csináltak belőle. Ez kicsit más ízű volt, mint a hagyományos túró - édesebb. De egy kis cukorral, vagy sóval ugyancsak finom volt.
Nem ettek joghurtot, hanem ittak aludt tejet. Olyanról nem hallottak, hogy gyümölcsjoghurt. Régen, mikor annak idején megjelent idegenkedtek is tőle rendesen. Nem volt szokás a gyümölcsöt tejtermékkel keverni.
Földön megtermett dolgok sem mehettek veszendőbe.
Ami hibás krumpli volt, azt általában felszedés után rövidesen fogyasztották. Kivágták a hibását - és igen, fukarság már mai szemmel - de a disznó moslékjába ment, a javát pedig ők maguk fogyasztották. Ha maradt belőle, mert sok vágott volt benne, vagy valami más gond volt vele - az is a disznónak ment.
Minden gyümölcsöt az utolsó szemig felszedtek. A java befőzésre ment, vagy eladásra, no persze ették is. Amivel kicsit baj volt, akkoriban belerakták a cefrébe. De ha túl sok termett valamiből az sem maradt a fa alatt leesve, pálinkát főzettek belőle.
Furcsa dolog, de a régi ember nem foglalkozott azzal, hogy a gyümölcs kukacos. Mondták is: benne termett. Nyilván berakásra ez nem felelt meg, de ha a meggy, cseresznye kukacos volt belerakták hideg vízbe egy éjszakára - másnap reggelre a kukac dinasztiák már a víz tetején úszkáltak. A gyümölcsöt pedig elrakták minden szívfájdalom nélkül...
Szüretkor az utolsó szemig leszedték a szőlőt, de az is természetes volt, hogy a gazda utána még térden végigcihelődött, és a porba, vagy fűbe leesett szemeket összegyűjtötte. Ez volt a természetes.
Ez volt a dióval is. Amint megérett nem várták meg, hogy leessék az összes, mert a varjak elhordták volna egy részét. A diót leverték, és felszedték az utolsó szemig. Aztán kiszárították, megtörték, a héját pedig feltüzelték.
Nem dobtak ki semmit, mindent hasznosítottak az utolsó porcikáig.
Így ment ez régen, nem pocsékoltak, nem dobáltak ki élelmiszert - mint ahogy manapság történik, hogy a családok a kiselejtezett kajákról egy plusz embert etethetnének...