Nem, nem csak a súlyát, meg az árát ellenőrizték - ettől lényegesen fontosabb dolgok is voltak, ami biztos jel volt arra, hogy érdemes-e pénzt költeni a kiszemelt tyúkra, libára kacsára...
Valamikor réges régen, de még a 2. világháborút követően is a szárnyasok ára jóval drágább volt, mint a marháé, vagy a sertésé, birkáé.
Ha belegondolunk ez egyáltalán nem egy nagy csoda, hiszen ezeknek is idő kellett, hogy megnőjenek, de ahhoz képest elég kevés hasznot hoztak, darabonként kevesebb pénzt kaptak értük arányában.
Úgyhogy ünnepnap volt az, amikor tyúkot, kacsát, libát, pulykát vágtak. Igencsak érteni kellett hozzá melyikért érdemes pénzt adni, vagy ha otthon volt a ház körül - melyiket érdemes megfogni, hogy ebéd legyen belőle.
Akármilyen szárnyast vettek általában arra törekedtek, hogy ne legyen vén, mert az a legritkább esetben ízletes, ráadásul soká fő.
Ha tyúkot vettek, akkor figyeltek a lábára, ne legyen rücskös, taraja szép piros, fényes legyen, tollazata pedig még véletlenül sem legyen csapzott.
Ha libát, vagy kacsát akartak, akkor fontos volt, hogy hízott legyen. Akkoriban a pecsenyekacsának, pecsenyelibának nem nagy értéke volt, hisz nem lehetett olyan jól beosztani,.
Egy kihízott kacsa, vagy liba egész hétre élelmet adott a családnak, csak érteni kellett a beosztásához.
A kacsa, vagy liba csőre ha fiatal, akkor még világos sárga, a lába is ilyen színű, és nincs cserepes kinézete.
Fontos a szeme színe is. A fiatal liba szeme fehér, az öregé pedig már sárgás lesz.
Aztán az is fontos volt, hogyha fiatal, de hízott, testes legyen. Ezért aztán megnézték, hogyha ül, akkor hátulja szép, széles legyen, ne álljanak ki a csontjai.
Ugyanis az a liba, vagy kacsa, amelyik csak félig hízott még meg, annak egyrészt kevés a zsírja, másrészt kicsi a mája, és szárazabb, ízetlenebb a húsa.
Galambot is előszeretettel fogyasztották, ez főleg betegségek után, lábadozás idején tett jó szolgálatot, hisz tápláló, de könnyen emészthető volt.
A pulyka elég száraz húsú, az öreg tyúk is nehezen puhulna, ezért mikor levágták, akkor úgy ahogy volt, sok helyütt hideg vízbe belerakták, hogy ázzon. Porhanyósabb lett a húsa. Nagyjából ez ugyanaz a módszer, amikor a vadakat egy-két napig még nem bontják fel...
Fontos volt tudni, hogy melyik állatot hogy dolgozzák fel.
Egyben közös volt az összes, hogyha baromfit vágtak, akkor a reggeli hagymás vér volt. Elkészítették ugyanúgy, mint disznóöléskor. Hagymával, sóval, borssal, és még melegen fogyasztották.
A libát, kacsát szárazon tisztították először, majd mikor nagyjából megvoltak, csak azután rakták forró vízbe, hogy a tokokat is ki tudják szedni, majd pedig leégették a szőröket.
Csirkét, tyúkot forró vízben kopasztották,
A galambot szárazon.
A szárnyasok feldolgozását már pici kortól figyelték a kislányok. Nem igazán kedvtelésből, odaállították őket hogy nézzék - mire iskolás korúak lettek már szinte mindegyik le tudta volna vágni, idővel pedig fel is dolgozni.
Egy libából, kacsából készítettek levest, kását, sültet, a zsírját kisütötték tepertőnek, a máját pedig külön - csemegének. Szeletenként ettek belőle.
A pulykát is beosztották. Általában első nap a főtt dolgokat ették meg, aztán következett a sült, hisz az tovább eltartható volt.
Így aztán, hogy a csibe, tyúk, vagy más szárnyas valóban ízletes, jól táplált, és jó dolgokkal táplált legyen le kellett ellenőrizni. A mellénél a rövid tollat szétfújták, ott jól lehetett látni a bőr színét. Ha szép sárga volt, akkor alkudtak érte, hisz látszott hogy kapirgálós volt, és kukoricát is látott eleget. Ám ha világos, vagy lilás volt a bőr,akkor ott hagyták, az állat beteg, sovány, rosszul táplált volt. Rossz üzlet lett volna.... Fotó: Fortepan/Schmidt Albin