Múlt század elején a nagymosás egész napos, és bizony sokszor kétnapos tevékenység is volt. Attól függött, volt-e segítség.
Még se mosószerek, se folyóvíz, se gépek nem voltak, úgyhogy nem lehetett minden nap nekiesni a mosásnak, legjobb esetben kéthetente került rá sor, de bizony sokszor csak havonta.
Hisz nagy munka volt, olyankor semmi mással nem lehetett foglalkozni. Nem véletlen, hogy aki tehette az mosónőt fogadott fel, hisz másképp még ételkészítésre sem lett volna ideje.
Először is meg kellett hozzá hordani a vizet. És bizony 2-4 heti ruhához rengeteg víz kellett.
Beáztatták a ruhát teknőbe, hamut raktak bele (fahamu). Általában ekkor még üstben főzték a ruhát, felrakták főni a vizet, előkészítették a mosáshoz szükséges dolgokat, a szappant, a szódát, kékítőt, keményítőt. Mindent, amire szükség lehet.
Ellenőrizték a mosóvizet, hogy elég szappanos-e, habzani kellett, mert másképp nem tisztított. Hogy jobb legyen a mosóhatás szódát is tettek bele, ettől síkosabb lett.
Még az sem volt mindegy, milyen fahamut használnak. Állítólag a keményfa hamuja jobb minőségű volt.
A hamut belerakták egy nagy fazékba, aztán vizet öntöttek rá, és feltették főni. Ha nem volt szóda - ezt használták.
A beáztatott ruhát aztán beszappanozták, egyik oldalát, másik oldalát - majd ahol koszosabb volt átdörzsölték. Fontos volt, hogy az áztatóvíz langyos legyen. A túl meleg sem jó ilyenkor, de a hideg sem.
A beszappanozott ruhát átgyúrták, majd megint szappanozták. Aztán átrakták egy másik teknőbe.
A fehér, és a tarka ruhát mindig külön mosták.
Az áztatás után jött a mosás, méghozzá két léről, jó lúgos vízben történt a művelet, ha foltos volt, akkor beszappanozták még és átmosták rendesen.
Ezután jött a főzés, ami üstben történt. Az üstöt félig feltöltötték vízzel, majd hozzáraktak maréknyi szódát, tettek bele még szappant is, ezt belefarigcsálták, aztán annyi kimosott ruhát raktak a forró, fővő vízbe, hogy kényelmesen elférjen benne. A ruhákat főzték egy jó negyedórát, közben időnként ruhafőző kanállal nyomkodták, hogy nehogy letapadjon.
Mikor ez megvolt, akkor a forró ruhát kiszedték a kanállal, hideg vízzel leöntötték, és jól átdörzsölték, most a szappant mosták ki belőle. Aztán jött a csavarás, ami nagy munka, erőt igényel, és tudni kell a sorját, másképp nem sikerülhet. Régen úgy ki tudták csavarni a nagy lepedőket is, hogy utána nem csepegett egyáltalán.
Ha megvolt a csavarás, akkor jöhetett a tisztázás. Ebbe a vízbe kékítőt is tettek. Ez gondoskodott a ruha fehérségéről. Vigyázni kellett ne legyen kevés, de a sok is bajos volt.
Egyenként rakták bele a vízbe de csak rövid ideig volt benne, órákat nem állhatott. Ebbe a vízbe rakták a keményítőt is - volt amihez kevesebb, volt amihez több kellett.
Az ágyneműkhöz kevesebbet raktak, a terítőkhöz többet.
Voltak, akik az ingeket is keményítették, de a legtöbben nem. Zsebkendőket nem lett volna jó ötlet.
Ezután jött a csavarás ismét, aztán kosárba rakták a kimosott ruhát és fölvitték a padlásra, ott száradt.
Száradás után - félszárazan szedték be nem összegyűrve, hanem már egyből hajtogatva - majd mángorolták aztán pedig vasalták, ami ugye nem elektromos vasalóval, hanem parazsassal történt.. Természetesen a vasalás egyből a beszedés után történt, hisz az összehajtott ruha amúgy penészedett volna.
Mángorolni csak azokat a ruhát kellett, amiket amúgy nem keményítettek, hisz az pont arra való volt, hogy puhítsák a szálakat.
Mikor a vasalással megvoltak, akkor a kivasalt ruhákat lerakták hűlni az ágyakra, majd mikor már nem volt meleg, akkor bepakolták a szekrénybe.
Hát, ennyi a történet.
Nehezen tehetnénk meg manapság munka mellett... Fortepan/Tóth Árpád