Valamivel jobban tudták tőlünk, hogy mit tehetnek meg és mit nem. És biztosak lehettek benne, hogy csak saját magukra számíthatnak, nem hagyatkozhatnak a naptejre.
Persze akkoriban is voltak okosok, akik csak saját kárukon tanultak, akik meztelen felsőtesttel dolgoztak, büszkék voltak arra, hogy már milyen napsütötték - de a nagy többség óvatoskodott.
Városon a fehér bőr volt a divat is eleve, ők könnyű ruhákban jártak nyáron - vékonyabban, de mégsem félig vetkőzötten.
A fehér bőr azért volt fontos, mert úgy gondolták - úgy úri dámáknak látszanak. Az gazdag nők bőre olyan volt, mint a hó, kint nem dolgoztak soha, ha szabadban voltak napernyő, kalap alatt, és csak addig, míg feltétlen szükség volt rá.
Így aztán a polgárok is próbálták legalább külsőleg utánozni őket.
A sétatéren jó időben csak kalapos, ernyős hölgyek, és szalmakalapos urak korzóztak.
Falusi ember ezt nem tehette meg, neki szükség volt mindkét kezére.
Viszont ilyenkor egyrészt könnyedebben öltöztek, de arra is gondoltak hogy a bőr ne égjen meg, a napon ne kapjanak se napszúrást, se hőgutát.
Vigyáztak rá, hogy a hátat, vállat takarja valami, a fejen meg kalapot, szalmakalapot hordtak. Férfiak sokszor megoldották úgy a hűtést, hogy a fejfedőt bevizezték, vagy a vászon zsebkendő négy végét csomózták jól belecuppantották a vízbe, aztán a fejre húzták. Jó ideig hűtött.
Legtöbben vigyáztak arra, hogy ugyan szellősen felvéve, tehát nem nadrágba, szoknyába beletűrve, de könnyed ing legyen rajtuk. Ezt mozgatta a szellő, így hűtötte is a felhevült testet.
Ha pedig úgy érezték, hogy már túlmelegedtek, akkor pedig árnyékba vonultak. A legnagyobb hőségben, dél körül sziesztáztak - nem dolgoztak.