Hogy miért lehet ez senki sem tudja - de tény.
Gyerekként falun - városon is - gyakran megfordultunk a szomszéd háznál, sőt nem csak a közvetlen szomszédnál, hanem akár a hatodiknál is.
Persze mindig úgy indítottak útnak - ha kéredzkedtünk: Ne kérjél semmit, ne fogadj el semmit, minden van itthon, ha esznek gyere hazafele...
Ez a mondat addig tartott, míg kimondták. Egyik fülön be, a másikon ki.
Hát hogy hallgattunk volna rá, amikor mindig a szomszédban volt a legfinomabb falat.
Nagyi például nagyon jól főzött, tényleg finomakat. A semmiből is jót tudott készíteni.
De olyan finomságra mégsem emlékszem tőle, mint amit a hátsó szomszédnál kaptam. Meggy leves rántással - otthon sosem csináltuk - és mákos laska. Ez utóbbi meg minden héten volt. Ráadásul még csak nem is házi volt a laska, mert ők már akkor boltit vettek. A Nagyi meg mindig maga gyúrta-nyújtotta, de hogy nem egyedül ettem, hanem egymás kedvére - teljesen más volt az íze.
Volt, hogy csak azért mászkáltam dél körül, hátha leesik valami. Pedig mindig volt étel. De mennyivel más a szomszédban kapni akár egy zsíros kenyeret - mondjuk cukrosan, mint otthon akár téliszalámisat.
Mert a többiek is azt ették, és ha nekik finom, akkor nekem is az,- ha a többiek szeretik, az csak jó lehet.
Meg amúgy is. A játéktól korgó gyomorral hogy nézne ki, ha azt mondanám: nekem ez nem kell...
Mert a többiek is azt ették, és ha nekik finom, akkor nekem is az,- ha a többiek szeretik, az csak jó lehet.
Meg amúgy is. A játéktól korgó gyomorral hogy nézne ki, ha azt mondanám: nekem ez nem kell...
Aztán volt, hogy hozzánk jöttek. Nagyi néha sziszegett, hogy azért ne hordjam oda a fél utcát, mert nekünk minden falat ki van számolva - de azért adott mindnek.
Ha nem maradt, hát nem maradt.
Majd vacsorára bekapunk valamit.
A lényeg: gyerek nem éhezhet....
A másik meg: ha az enyémet megvendégelik, kutya kötelességem nekem is...
Fotó: Facebbok/Hol volt, hol nem volt./Urbánné Ildi