Persze manapság is sokan vannak, akik időt áldoznak egy-egy mese erejéig, de sajnos jóval többen, akik úgy gondolják, hogy jó a gyereknek ha bekapcsolom a tévét, vagy úgyis megy egész nap a gép, aztán nézzen amit akar. Akkor is új szavakat hall, fejlődik.
Persze régen a nagyik jobban ráértek.
Egyrészt sokan már idősebbek voltak, nem dolgoztak.
Ha nem is voltak idősebbek, és fiatal korukban dolgoztak is - de jóval korábban mehettek nyugdíjba.
A lényeg, hogy általában otthon voltak, és valamikor az ötvenes-hatvanas években még több volt a nagy család, amikor együtt élt a nagyi, sokszor a dédi is, ott voltak a gyerekek, az unokák.
Így aztán hol ez, hol az foglalkozott a pöttöm siserehaddal, és beszélgettek, meg játszottak.
Meg dolgoztak valamit, közben meg traccsoltak. Az esti diótörések, kukorica morzsolások idején is ment a mese-mese mátka, meg játék - szóban.
Mikor meg nem volt munka, akkor csak úgy...
Meg dolgoztak valamit, közben meg traccsoltak. Az esti diótörések, kukorica morzsolások idején is ment a mese-mese mátka, meg játék - szóban.
Mikor meg nem volt munka, akkor csak úgy...
Én például a Nagyival játszottam boltosat, meg királylányosat. A boltos játék annyira felfejlődött, hogy apu csinált hozzá pultokat is, persze kicsit, de ki lehetett rakni úgy az árut, mint a boltban. Egy kis cukor, egy kis liszt, meg szappan... Olyan volt, mint a valóságban. Ott tanultam meg hogy kell viselkedni a boltban, mit kell mondani, ha valamit venni akarok, mert nem megy az csak úgy, kútfőből.
Olyankor persze mesélt a Nagyi sokat az ő idejéből. Hová jártak kenyérért, tejért, aztán arról, hogy volt Debrecenben egy olasz szalámigyáros, ahol olyan nyomott, ezért olcsó szalámikat lehetett venni, és a hatvanas évekbeli téliszalámi közelében sem volt annak, annyira finom volt.
Amúgy ez minden korosztállyal így van, a régi jobb. Ezt már gyerekkoromban megállapítottam, hisz anyuék is sokszor hangoztatták, hogy a csoki, vagy a cukorka régen mennyivel másabb volt, finomabb.
Az este is a meséről szólt.
Még nem volt televízió, a rádióban hallgattam végig a mesét, ami elég hosszú volt, már a zenéje is félig - meddig altató volt. Aztán meg ment a beszélgetés.
Mama sosem olvasott mesét, hanem beszélt. Beszélt a gyerekkoráról, a lánykoráról, apuról, mikor kicsi volt.
Meg mondott kitalált történeteket. Amiket csak úgy elkezdett, aztán ketten folytattuk.
Ez folyt addig, amíg vagy elaludtam, vagy pedig anyuék megérkeztek a munkából.
Apu és anyu - ők meséskönyvből olvastak fel, meg verset mondtak, megtanultam.
Anyu a Kisgyermekek nagy mesekönyvét vette elő minden este, de volt sok - csak ezt szerettem.
A külseje miatt, meg volt benne pár színes kép is. Királylányról, meg manókról, meg hercegekről...
Aztán mikor vége lett a mesének - még átbeszéltük. Elmondtam mi történt, meg hogy gondolom.
Mikor verset mondtak ugyanez volt - utána kitárgyaltuk. A lényeg az volt, hogy beszéljek, és elmondjam mit hallottam.
Ha ma is otthon mesélnének és beszélgetnének - nem csak úgy, hanem néha mélyebb dolgokról - akkor nagy eséllyel nem lenne később gond a szövegértéssel. Mert sajnos sok gyerek (és felnőtt is) nem igazán áll mesterfokon benne.
Meg - úgy általában fontos lenne.
Azok a gyerekek, akiknek mondókát mondanak, énekelnek, mesélnek, és ezekről beszélgetnek is - később jobban teljesítenek. És ez tény. Meg az is, hogy olvasni fognak, és azt érteni is...
Fotó: Fortepan.hu/Kurutz Márton